Vizsgaidőszak van, nálunk is, minden szépségével együtt. Ugyan az én lányom már túl van az érettségin, a második diplomája megszerzéséért tanul hatalmas lelkesedéssel, amihez anyaként sokszor igen nagy kihívás asszisztálni. Ebben az időszakban, amikor éppen itthon tartózkodik, igyekszem lebegve közlekedni, lesem minden kívánságát, meghallgatom, nyugtatgatom és a kiskutyánkat is arra ösztökélem, hogy a lehető legkisebb hangerővel reagáljon dolgokra.
“Anya, olyan jó, hogy te vagy az anyukám!” Hallhatunk ennél varázslatosabb mondatot gyermekünk szájából? Sajnos, ez azért nem volt mindig így. Hatalmas utat jártunk be együtt.
Tetszik vagy sem, a jó szülőség pszichológiai értelemben a gyermek megélésén múlik.
Majd beszélgettem fiatal kis ismerősömmel, hogy ő hogyan éli meg az érettségi időszakát. Nehéz ez most lelkileg a gyereknek is és a szülőknek is egyaránt, tudom én.
De kérdezem: olyan megerőltető lenne ilyenkor reggelente egy ölelést adni a gyerekünknek? Sikeres vizsgát kívánni? Esetleg felhívni utána telefonon? Megkérdezni tőle, hogy mit érez? Képesek vagyunk lelkiismeret furdalás nélkül lelépni a saját gyerekünk ballagásáról? Ráolvasni, hogy túl nagyok az elvárásai a szülei felé?
Ő például nem egy butiknyi ruhatárra vágyik, nem menő autóra és nem is luxuslakásra. Csak szeretetteljes kapcsolódásra, pozitív megerősítésre, néhány jó szóra, ami szívből jön. Ehelyett sok szülő tovább paráztatja a gyerekét, hogy akkor “meg fogsz bukni?”, pedig egyáltalán nem arról van szó. Csupán csak arról, hogy pont most nem volt képes 2500 %-ot teljesíteni annak érdekében, hogy végre szerethetővé váljék, hogy észre vegyék és elismerjék.
Milyen sokan vannak úgy szülőként, 40-50 évesen is akár, hogy ugyanígy nem kapták meg az ő szüleiktől ezt a fajta elismerést. Ők is láthatatlanok voltak gyermekként. Mindenkinek megvan a saját története.
Mentesít ez engem szülőként? Meddig “takarózhatok” a saját fájdalmammal és a saját mintáimmal? Miből gondolom vagy érzem szülőként, hogy ezt a gyereknek “kell” megdolgoznia egyedül, esetleg valamilyen terápia segítségével? Szüksége-e a gyereket elcipelni pszichológushoz vagy más egyéb oldásokra? Nem-e esetleg magunkban kellene elkezdeni “vájkálni”? Magunkon dolgozni, hogy aztán eljussunk a vágyott szülő – gyerek kapcsolathoz, hogy azt érezzük nyugodt lelkiismerettel, hogy mi mindent megtettünk.
Mi mindannyian elismerésre vágyunk. Leginkább arra, hogy az anyánk és az apánk elismerjen bennünket. Mindegy hány évesek vagyunk. Amíg nem rendelkezünk megfelelő önismerettel, nem tudjuk, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, addig ez nagyban kihat a gyerekeink életére is. Azt pedig, hogy szülőként hányasra értékeljük magunkat, valójában nem mi döntjük el. De eldönthetjük, hogy innentől másként csináljuk. Megtehetjük, hogy dolgozunk magunkon, hogy a saját, illetve gyermekeink életét többé tudjuk tenni.
Sikeres és eredményes vizsgaidőszakot kívánok minden érintettnek!
Hajdú Kata
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: